Sunagakure - Katakombák

Az egész sivatag alatt beágazó alagútrendszer, számos csapdával zsákutcával, alagúttal, szakadékkal. Sok sír van idelenn, ami vonzza a sírrablókat. Nagyon vigyázni kell idelenn!

A chuuninn egy ideig hezitált, majd mosoly derült az arcára. Kodama nem értette, minek örül ennyire.
- Így végül te estél az én csapdámba. - mormogta a sírrabló, és két hatalmas erős férfi megragadt Kodama kezeit, és lefegyverezték.
- Legalább így egy új szent kardunk is van... - röhögtek a sírrablók, Kodamát pedig egy szarkofágba helyezték, egy hulla mellé. Rácsúsztatták a több mázsás kőlapot, és rám irányították figyelmüket.
- Rohadékok! - vicsorogtam, miközben kihúztam egy kunait a karomból. A kis méretű hely miatt alig használhattam jutsut...
~ Talán ha víz börtönt alkalmaznék... Nem... Akkor az egyik kezemet zárva kellene tartanom... - gondoltam, majd a plafonra néztem. Egy csomó alagút, kis méretű lyuk volt a falban. Hirtelen a földnek vágtam két füstbombát, és fölugrottam az egyik lyukba.
- Te szemét! - ordított az egyik a füsttől prüszkölve.
- Kage Bunshin no Jutsu... - súgtam, és csináltam tíz klónt. Még volt időm... A klónok a többi barlangot foglalták el. A füst leülepedett. Tény és való, ezek a fickók magasan a chuuninn szint fölött vannak. Csúnyán csapdába csaltak minket. Itt, ez az ő területük. Viszont több mint valószínű, náluk van a szent katana. Saját magam ugrottam le, nem a klónom.
- Ott van! - ordított az egyik haramia, és shurikeneket dobott felém. Ezeket könnyen kikerültem, de szembe találtam magam egy tűzgolyóval. Elugrottam a másik irányba, ahol egy másik kunai csapódott a lábamba.
- Ez az igazi, nem klón! - nevettek a fickók, mire rohanni kezdtem feléjük.
- Ketsureshi Ome - Tökéletes támadás! - mondtam, és a térdemmel gyomorba rúgtam az egyiket. A férfi összegörnyedt, és ugyan azzal a mozdulattal állba rúgtam. Az ember megemelkedett, alulról hátba rúgtam, Aztán a másik lábammal pörgő rúgással eltörtem a gerincét. A másik heves támadásba kezdett.
- Ketsureshi Temane - Tökéletes elhárítás! - morogtam, és minden ellenem érkező Tai Technikát hárítani kezdtem. Ekkor a hátamban éles fájdalmat éreztem, majd átszúrt egy katana. "Holtan" feküdem. Az utolsó pillanatban alkalmaztam a testhelyettesítő jutsut, és az egyik fönt kukkoló klónomba bújtam át, így a klónom semmisült meg. Ez meleg helyzet volt.
Már csak kettő maradt. A Kodama által meggyengített Seidus alak, és egy izomagyú fickó.
~ Ez az... Kodama... Okos vagy! - gondoltam, hiszen a fiú a kék tűz jutsut használva kitörni készült a kriptából. Hallani lehetett a kő ropogását. Az izmos férfi hátrarohant, takarásban volt, nem láttam rá. Egy pillanat múlva negyedmagával tért vissza.
~ Nagyszerű, többen vannak mint voltak... - gondoltam bosszankodva, és figyeltem az eseményeket. Minden az időzítésen múlt... Ekkor az erős férfi és egy még nála is erősebb megfogta a kriptát, úgy ahogy van és cipelni kezdték kifelé. Csak bámultam! Ha én és Kisame aktiválnánk a 8 kaput, sem bírnánk el ezt a kőkockát. A barlangokban kúszva követtem őket, míg nem elvezettek egy kupolásnak faragott üregbe. Letették a kriptát, és pecséteke rajzoltak.
- Gyerünk Kod! - sziszegtem, hiszen megsemmisítő pecsétet írtak. A Seidus alak rá akart csapni, de a kőlemez megmozdult, középen kitört, és Kodama ökölbe szorított keze kibukott rajta. A kék tűz tör a felszínre megégetve a kripta körül állókat.
- Ez az! - üvöltöttem, és leugrottam a lyukból. A földre csaptam, abban a pillanatban ahogy földet értem, és az ajtót egy sárkány zárta el.
- Innen már nincs kiút, Gyoukayou! - morogtam a Seidus mellett álló csuklyás alaknak, akihez a kriptát hozták. S szintű bűnöző volt. A többiek jounin szintűek és egy chuunin. Testem körül fodrozódott a fekete chakrám, szememben sárkányok tüze égett. Fogaim megnyúltak, kiélesedtek. Kodama estét közrefogta a Kék tűz. Egymás mellett álltunk. Két fenevad, kik az ellenség vérére pályáznak. Kettő férfi kezével takarta arcát, és kétségbeesetten, könyörögtek az életükért.
- Mi...a... Kik vagytok ti?! Sátán szolgái! - kiabáltak, és fejvesztve másztak a falakon fölfelé. Kezemet magam mögött lógatva hatalmas sebességel rohantam neki az egyiknek, és fejjel nekicsaptam a falnak. Elő húztam az Aka Seidut, és beledöftem Gyoukayou oldalába. A szakállas férfi arca és az én arcom alig két centire voltak egymástól.
- Tudod....Mennyit....Ártottál....Konohának?! - mondtam idegbeteg tekintettel, és forgatni kezdtem benne a kardot. Ősz szakállát bordóra festette a szájából kiáramló vér.
- Egy rohadt idegbeteg vagy Hideko! Egy szörnyszülött! - ordított a képembe. Emlékképek bombázták az agyamat.

" Gyoukayou a mostohatestvérem... Mindig irigykedett, hogy én lettem a tizedik fiú, és hogy ő csak a mellékágba születhetett... Megölte az édes testvéremet, és a legjobb barátomat. Aztán a magánéletemre is tönkretette... Most mindenért megfizet... "

Kodam kiütötte a maradék rossz fiút és engem nézett. Most megingott a belém fektetett bizalma. Arcom akár a sátáné.
- Gyoukayou... Megkeserítetted az életemet! - mondtam, és elmerültem az emlékekben.
- A legkedvesebb barátomat a szemem előtt ölted meg! - ordítottam, és pofán csaptam a férfit.
- A legrosszabbat érdemled te utolsó senkiházi! - kiáltottam rá, majd kitéptem belőle a katanát. A férfi hatalmas fájdalmak közepette, a padlón úszó vérbe csuklott.
- Magammal viszlek! Mivel valaha samurai parancsnok voltál a legrosszabbat kapod! Meztelenül foglak arccal lefelé temetni a kardodat pedig a tengerbe hajítom! - morogtam, és eltörtem a nyakát. Kodama mindent végig nézett, és végig hallgatott. Lassan bizonytalanul a fiúra néztem, aki hátrált egyet. A szemem újra barátságos reményt sugárzott, arcom valahogy kedvesebbé varázsolódott. Fogaim visszahúzódtak. A földön fekvő hullába töröltem a katanát, majd beletoltam a hüvelybe. Egy lépést ettem a fiú felé, majd megszédültem, és ájultan terültem el a földön. Nem cselekedtem helyesen... Bosszút álltam, amit bosszú követ. De most már valahogy úgy éreztem... Azok, akiket Gyoukayou megkínzott és megölt, azok, valahogy végleg békére leltek...
A barlang ezen részében, még égett a tábortűz, amit a sírrablók raktak. A teremben Kodama állt, aki még két perccel a történtek után sem mozdult. Dermedten nézte a vérben fekvő Gyoukayout, és engem. A széttört kripta ott hevert a terem közepén, körülötte holttestekkel. Az egész olyan volt, mint egy horrorfilm. Kodama lassan fölfogta a történteket, magához tért, és visszagondolt a két "testvér" múltjára.
- Senpai! - nyögte, majd elrakta a kezében lévő véres kunait.
- Senpai! - kiáltotta ismételve önmagát, és mellém futott. Én, már magamnál voltam, de annyire fáradtan, hogy hortyogtam. Ezt az éjszakát itt töltjük...

(Bocs a kitörésér ^^' kissé elszaladt velem a ló! De legalább nekem is van már egy jó kis múltbéli titkom! Többet nem fordul elő, ígérem!)

Már reggel, sőt dél előtt lehetett, bár idelenn, a nyirkos, és sötét alagutakban még mindig éjjel volt. Lassan fölnyitottam a szemeimet, majd körbenéztem. Lassan fölültem. Mellettem jobb oldalt Kodama feküdt. Jól ki lehetett már merülve. A tegnap éjjel jól odavágtam magam. Lassan fölálltam, majd közelebb mentem a fiúhoz.
- Kodama! Kodama! - szólítgattam, és meg is ráztam a vállát. A fiú ásított majd ezt morogta:
- Jaj anyu! Csak öt percet... -
- KODAMA! - mondtam hangosabban, mire a fiú fölugrott a kényelmes fekvésből.
- Hideko senpai? Oh... elnézést... - morogta, majd körbenézett.
- Kod. Épp itt az ideje hogy távozzunk. Nagyon ügyes voltál, ezért két justut is tanulsz majd, csak előbb törjünk a felszínre. - mondtam majd elindultam az alagutakban...

A távolban valóban egy kis fény szűrődött a barlang párás és poros levegőjébe.
- Valóban. - motyogtam, majd lassan tapogatózva indultunk a kijárat felé. A kijárat vége egy hatalmas szikla tetején volt. Mindenhol homok, kietlen puszták, száraz völgyek, apadt folyók nyomai. A homoknak furcsa vöröses színe volt.
- Innen már kétségtelen, ez a Vörös Babok Mezeje... - mondtam a fiúnak, aki láthatólag röhejesnek tartotta az elnevezést.
- A világ legaljasabb, kisstílű gyilkosai, banditái tanyáznak errefelé. Senkiben nem bízhatsz, csak magadban és bennem. Akárhol összefuthatunk egy marcona legénnyel, vagy éppen egy gyönyörű nővel, aki az éjszakai kalandod közben megkésel. - magyaráztam, majd egy kopár, barátságtalan lombtalan erdő felé mutattam.
- A Szuronyok Erdejének nevezik. - mondtam, miközben az ujjamat arra felé fordítottam.
- A világ egyik legnagyobb tömeggyilkosa, és néhány gazember laktanyája. - eztán egy völgyre mutattam.
- Innen nem látszik, de egyedül az a hely, ahol vizet lehet találni. Egy parányi oázis, amit egy "Kembutara" nevű törzs őriz. A vízért cserébe élelemet, és pénzt kérnek. Hallottam már róluk. Ha nem adod meg amit kérnek, akkor nagyon agresszívek és hatalmas erejük van. A törzs jóformán zsebtolvajokbol, itt élő őslakosokból és néhány elveszett ninjából áll. - mosolyogtam, majd egy hatalmas félelmetes hágó felé nyújtottam kezem.
- Ott még senki nem járt. - nevettem el magam.
- Éppen ezért nem arra megyünk. Az erdőn vágunk át, ahonnan egy kivezető barlangrendszerbe megyünk, végül tengeri úton elhagyjuk a Vörös Babok Földjét. - mondtam, majd elindultam lefelé a sziklákon...