Akadémia - Edzőterem

Az akadémia edzőterme.

Beléptem az edzőterembe. A céltáblák még érintetlenek voltak.
- Jó napot gyerekek. - köszöntem a nyüzsgő fiatalságnak.
- Jó reggelt Rin-sensei! - felelték kórusban.
- Elhoztátok már az akadémiáról a kunaiokat? - kérdeztem a kölköktől, mire azok bólintgattak.
- Nos, akkor ma kicsit élesítünk a célzóképességeteken.
- Horu! - mondtam egy kislányra mutatva, aki vigyorogva jött ki a távsáv mögé.
- Eltalálom a közepét! - morogta, és elhajította a kunait, ami a céltábla előtt másfél méterrel a földre esett.
- Semmi gond, még van két dobásod. Azt mondom, kicsit erősebben dobd és nagyobb ívben. - A kislány összehúzott szemöldökkel bólintott, és megint dobott. Ezúttal a külső kék sávot eltalálta. A Kunai belefúródott a fába, és stabilan állt benne.
- Az erővel már nincs baj! - szólalt meg egy férfi hangja. A gyerekek odafordították a fejüket, én pedig mosolyogtam.
- Hy Hideko! - nevettem, mire a gyerekek is mosolyogni kezdtek.
- Igen is Hideko-sama! - köszöntek, és Horu ismét próbálkozott. Ezúttal a piros kis pontba csapódott a kés.
- Telibeee!!! - kiáltott a lányka, és ugrálni kezdett.
- Szép dobás volt. - mondtam, a lánynak, és a sípomba fújtam.
- Hjuo! - ezúttal egy kisfiú állt elő, hatalmas céltudattal az arcán. Elsőre a kunai a földön csúszott, és koppant a célfának. A második dobásnál túl erőset dobott, és elment a tábla fölött a kés. A harmadik dobás telitalálat volt.
- Szép munka, gyerekek... -

A gyerekek sorban dobáltak. Élveztem, hiszen egész végig Rint ölelgettem.
- Hideko! Dolgom van! - mormogta, mire megcsókoltam, és csak röhögött. Most nagyon jól éreztem magam. A kicsik egyre jobban dobáltak.
- Nagyon jó! Szép dobás! - szóltunk néha oda, ami csak lelkesítette a fiatalságot.
Már mindenki elment. Csak én is Rin ültünk a padon. Ő az ölemben, én pedig átkaroltam. Nevetgéltünk, beszélgettünk, aztán heves csókolózásba kezdtünk. Csak ő, és csak én. erre az érzésre nincsenek szavak, nincsenek mondatok. Erre csak érzések vannak. Ahogy rám mosolyog, érzem, ahogy testemet meleg futja át. Érzed, hogy most annyi is elég lenne, ha elmerülhetnél az arcában... Ha megérinthetnéd izzó testét... És nem kívánsz mást, csak azt hogy örökké...
Késő délután lehetett már, és otthon feküdtünk az ágyban. Ilyen kellemes napom még nem volt. A fehér plafont bámultam. Most, talán még ez a sápadt fal is elpirult. Az ablakon befújt a szél, és a sárgás függönyt ráfújta az íróasztalra. Aztán Rinre néztem. Derékig volt csak betakarva. Én őt néztem, ő engem. Elmosolyodtunk. Kinyújtottam a kezem Öleltem. Ő Ölel engem. Már megint kialakult ez a kapcsolat. Ami nekem többet ért mindennél... És mindenkinél...